Öt
Esett, amikor útnak indultam a repülőtér felé. Megint korán keltem, ugyanazzal a gyötrő kötelességtudattal, hogy valami fontosat kéne végrehajtanom. Aztán eszembe jutott, hogy szombat van, és újra látni fogom Annát – az érzést nyugtalan öröm váltotta fel.
Egy órám volt még, amikor megérkeztem a Kennedyre, és egyenesen a TWA-terminál indulási várójába mentem. Ott kellett találkoznunk, a főkapunál, háromnegyed tizenkettőkor. Somerville megszervezett mindent. Anna gépe 12:30-kor indul Bécsbe, úgyhogy bő fél óránk lesz együtt – ha kell egyáltalán annyi. Abban bíztam, hogy ha elég meggyőző leszek, talán meggondolja magát, és itt marad.
Vettem egy újságot, és elfoglaltam stratégiai pozíciómat az „Induló járatok” tábla alatt, háttal a kémlelőablakoknak. Így szemmel tarthattam mindent, és egyben némiképp rejtve maradhattam bárki elől, aki belép a lobbyba. Látni akartam Annát – bámulni őt egy ideig –, mielőtt észrevesz. Nem tudom pontosan, miért. Annyiszor végiggondoltam már, hogy milyen lesz az első pillanat; hogy átöleljem-e, vagy ne; hogy mikor… iszonyúan vágytam rá, hogy végre lássam.
Az eső hullámokban zúdult a menedéket nyújtó plexiüvegre a hátam mögött. Eszembe jutott Fawcett, ahogy magányosan, iránytű nélkül vándorol a dzsungelben, rejtélyes zuhatagait keresve. Eszembe jutott Fawcett, de kételkedtem minden jelben, ami arra mutatott, hogy az életünk valamiképp összefonódik.
Hidraulikus fékek hirtelen csikorgása. Odakint, az átvizesedett gurulópályán egy ezüst 747-es baljós tömege közeledett, orrát a terminál felé szegezve. Figyeltem, amíg teljesen lefékezett. Sugárhajtóműveinek vonyítása valahogy tudatára ébresztett Anna küszöbön álló elutazásának. Ráébredtem, hogy a találkozásunk nem úgy fog lezajlani, ahogy eltervezem. A gondolat, hogy amint a karjaimban tartom majd Annát, és megmondom neki, hogy szeretem, minden egy csapásra megoldódik, hirtelen valahogy szánnivalóan derűlátónak tűnt.
Eszembe jutottak a srácok, ahogy fülüket hegyezve, farkukat csóválva odaügettek hozzám azon a reggelen; ahogy hosszú, aranyló bundájuk sötét volt az esőtől… A gondolat, hogy Anna valaha is meg tud bocsátani nekem…
Az elfelejtett tennivaló gyötrő érzése most sürgető erővel tért vissza. Tényleg volt valami, amit még nem tettem meg; valami, ami annyira egyszerű és magától értetődő, hogy már régen eszembe juthatott volna: elfelejtettem búcsúajándékot venni Annának.
Az ajándékboltban mintha hangosabban szólt volna a liftzene. Nehezemre esett koncentrálni, ahogy a leárazott, csillogó kacatokkal megrakott polcok, forgóállványok és pultok között bolyongtam. A fények a „Hawaii karácsony” dallamára villództak körös-körül. Nem tudtam eldönteni, mit vegyek Annának.
Végül egy drága semmiséget választottam: egy ezüst szerencsekarkötőt zománcfüggelékekkel. Megkértem a pult mögött álló magas, fekete lányt, hogy csomagolja be.
A lány óvatosan visszahelyezte a karkötőt a dobozába, lezárta a doboz tetejét, és rendkívül módszeresen nekilátott, hogy kivágjon egy kis négyzetet az egyszínű, arany csomagolópapírból. Türelmetlenül az órámra pillantottam. Már majdnem 11:30. Ha Anna esetleg korábban érkezik, nem leszek időben a helyemen. Megmondtam a lánynak, hogy felejtse el a csomagolást.
Sóhajtva tette le az ollót, majd becsúsztatta a dobozt egy barna papírzacskóba. Átnyújtotta, én pedig megköszöntem, és begyömöszöltem a csomagot a kabátzsebembe.
Amint kiléptem az ajándékboltból, megláttam Annát a lépcső tetején, a váró bejárata mellett. Felém fordult, és rám nézett. Még volt köztünk némi távolság, és elválasztott minket egy csapat japán turista. Amint megpillantottuk egymást, rájöttem – és azt hiszem, ő is –, hogy a találkozónk hiba volt.
Intettem neki, ő pedig félrehajtotta a fejét. Nem láttam, hogy mosolyog-e.
Szorongató érzéssel a mellkasomban indultam felé. Volt valami a megjelenésében… Valahogy soványabbnak tűnt. Eleinte annak tudtam be, hogy féloldalasan áll, és úti öltözetet visel. A lovaglócsizmája volt rajta és a sötétzöld lódenkabát, amit az anyja vett neki Salzburgban két nyárral ezelőtt. Sosem szerettem ezt a kabátot. Talán éppen ezért választotta mára.
Amikor a lépcső tetejéhez értem, hirtelen megértettem, mi változott Annán, hogy mi volt a hiba: rövidre vágatta a haját.
Nem tudom, miért nem vettem észre azonnal. A haja volt az első, amin az embernek megakadt a szeme: annyira világos volt, szinte fehér, mint a tengerpart homokja. Nagyon fájt, hogy így látom. Aztán megértettem, hogy ez volt a cél: az én kedvemért csonkította meg magát.
– Helló, Martin! – mondta csendesen. Elcsíptem egy hamar elhalványodó, halott mosolyt.
Egy pillanatig képtelen voltam megszólalni. Kinyújtottam felé a kezemet, majd azonnal vissza is húztam. A korlátok máris szilárdan álltak köztünk. Ha az volt a tervem, hogy érintésekkel mutatom ki az érzelmeimet, Anna hamar világossá tette, hogy ez szóba sem jöhet.
– Mit szólnál, ha leülnénk valahová? – javasoltam. – Van rá időnk?
Bólintott.
Helyet foglaltunk a váróra néző kávézó egyik asztalánál. Közel ültünk az erkélyhez. Az asztal kicsi volt és kényelmetlen. Lenézve láttam, hogy az összehajtott újságot, amit azért hagytam ott, hogy foglaljam a helyemet a kémlelőablakok alatt, most egy férfi olvassa, aki barnás esőkabátot visel, mélyen hosszú, húsos arcába húzva a hozzáillő kalapot. Véletlenül épp ekkor pillantott fel az irányunkba, és egy pillanatra azt hittem, hogy Bili Heyworth ül odalent – nem lett volna idegen tőle, hogy kövesse Annát a repülőtérre, és meggyőződjön róla, hogy rendben felszáll a gépre.
Ám ez a férfi ismeretlen volt számomra. Megérezhette, hogy bámulom, mert gyorsan elfordította a tekintetét, és tovább olvasta az újságomat.
Anna lesütötte a szemét. A fény, amely hátulról esett lenyírt fejére, kiemelte apró, törékeny koponyája körvonalait. Ijesztően védtelennek tűnt. Mondani akartam valamit – bármit –, hogy megnyugtassam. El akartam mondani, hogy nem bánom, ami a hajával történt – csak még szebb lett tőle. De ugyanúgy képtelen voltam a hajáról beszélni, ahogy nem tudtam megmondani neki, hogy szeretem.
– Rendben leszel? – kérdeztem.
– Igen, azt hiszem.
– Biztos vagy benne? Mi van a pénzzel? Nem lesz gond?
– Nem.
– Bili szerint édesanyád várni fog a reptéren.
– Azt mondta, igyekszik. Meghúzta a hátát.
– Szóval minden klappol? – mosolyogtam szomorúan, egy kedvelt kifejezésemmel élve, amivel Anna régen előszeretettel ugratott.
Most csak nézett rám.
Rágyújtottam egy cigarettára, és hátradőltem a miniatűr, vastámlás széken, igyekezve, hogy a térdünk ne éljen össze az asztal alatt.
– Martin? – Éreztem, hogy óvatosan tapogatózik. – Veled minden rendben lesz? Úgy értem, nehéz lehet neked abban a kis lyukban… tudod, hogy nyugodtan lakhatnál otthon, amíg távol vagyok.
– Talán jobb, ha maradok még egy darabig. Most agykurkászhoz járok – nevettem, hogy megkönnyítsem a dolgot.
– Igen… – habozott. – Bili szerint az orvosod jó ember. Sokat segíthet neked.
– Tényleg jó – bólintottam.
A pincérnő kihozta a kávét, én pedig kifizettem a számlát.
Ezalatt kínos csend telepedett közénk. Mindketten ugyanabban a pillanatban nyúltunk a cukorért. A kezem az övéhez súrlódott: gyorsan visszakapta. Abból, ahogy rám nézett, megértettem, hogy hirtelen visszataszítóvá váltam a szemében. Felkínált a tartóból egy rózsaszín cukortasakot, aztán kivett egyet magának is.
Kezemet az asztal alatt tartottam, hogy elrejtsem.
Ahogy ott ültem vele szemben, eszembe jutott az utolsó alkalom, amikor szeretkeztünk. Alig egy héttel ezelőtt történt. Most visszaszerezhetetlen emléknek tűnt.
Körmönfont csevegést folytattunk, hat év házasság után, a felségem és én.
Voltak pillanatok, amelyek felidéztek egy keveset a régi melegségből, és csalóka reményt keltettek. Beszélgettünk a ház körüli teendőkről, a pajtaépítésről, a fűtésszámláról, amit ezen a télen le akartunk szorítani. Még a hálaadás is szóba került. De mindvégig tudtuk, hogy ez semmi jóra nem vezet.
Attól a pillanattól kezdve, amint megláttam Annát a terminál bejáratánál, pontosan tudtam, hogy ez nem fog működni. Inkább az lepett meg, hogy a találkozó kudarca kevésbé érint rosszul, mint amire számítottam. Azok után, hogy mennyire égtem a vágytól, hogy újra láthassam, erősebb érzelmekre számítottam. Ekkor még magamnak sem vallottam be, de igazság szerint alig éreztem valamit. Azon kaptam magam, hogy távolról szemlélem az egész jelenetet, és alig várom, hogy vége legyen, hogy végre visszamehessek a könyvtárba.
A pincérnő megkérdezte, hogy tölthet-e nekünk még egy kávét. Nemmel feleltünk, mire elvette a csészéinket, és egy gyors mozdulattal végigtörölte az asztalt egy sárga ronggyal, amit a köténye zsebéből húzott elő. A járatlista órájára pillantottam. Öt perccel múlt tizenkettő.
A kabátom zsebébe nyúltam, némi erőfeszítéssel kiszabadítottam barna papírzacskójából a kis dobozt, benne a szerencsekarkötővel, és óvatosan az ölembe helyeztem. Amikor szünet állt be a beszélgetésben, így szóltam:
– Nézd, tudom, hogy apróság, de csak ezt találtam. Elvileg szerencsét hoz. Vigyáz majd rád az úton. – Kitettem a kis dobozt az asztalra.
Anna nem nézett rá azonnal, rám szegezte a tekintetét – mintha félne lepillantani.
– Nem akarod kinyitni? – mosolyogtam rá.
Egyszerű, fehér kartondoboz volt, de hívogatónak tűnt a tengerzöld márvány asztallap háttere előtt.
– Gyerünk, nyisd csak ki! – nevettem fel. – Nem harap!
Anna apró, hirtelen mozdulatot tett, mintha fel akarna pattanni a székről – de nem volt hozzá ereje. A kis, fehér dobozra meredt. Odatoltam elé. A vér kiszökött az arcából, és reszketni kezdett.
– Mi a baj?
– Vidd innen! – kérlelt rekedten suttogva. – Vidd innen, tüntesd el!
– De hát nem akarod kinyitni? – Bosszantott, és egy kicsit a szívemre is vettem a viselkedését. – Ez csak egy… ezt én csak…
De már nem voltam biztos benne. A fejem zúgott, és forgott velem a világ. Már nem tudhattam biztosan, hogy mi van a dobozban. És ekkor hirtelen megértettem, mit jelent az ajándékom. Megértettem, hogy mit is tettem.
Lassan kinyújtottam a kezem, felvettem a srácok koporsójának miniatürizált mását, és szó nélkül visszacsúsztattam a zsebembe.